Digitális (láb)nyomon

2017-12-12

Bizonyára sokan találkoztunk már különféle kalkulátorokkal, amelyekkel megbecsülhető, hogy mekkora az egyén ökológiai lábnyoma. Jómagam nem is olyan régen töltöttem ki egyet, amely egy meglehetősen részletes kérdéssorból próbálta kifürkészni, hogy mennyit adok hozzá bolygónk elhasználódásához. Miután a kalkulátor megállapította, hogy sajnos átlag feletti a „kibocsátásom”, tippeket is adott számomra, hogyan csökkenthetnék azon. A teszt informatikai szempontból is elgondolkodtatott. Míg a szelektív hulladékot tudatosan kezeljük, vagy próbálunk kevesebbet fogyasztani autóval, nem gondolkodunk el azon, hogy az általunk „létrehozott és továbbított” adatok hol és mekkora „szemetet” hagynak maguk után. Arról persze szó se essen, hogy míg egy PET palack útját nehéz visszakövetni a kidobás helyére, adatainkkal korántsem ez a helyzet.

Nézzünk meg egy konkrét példát a téma pontosításához. A kezünkben lévő digitális tudással számtalan adatot teremtünk nap mint nap, és ezeket az adatokat felhasználóként korántsem használjuk tudatosan vagy strukturáltan. Ma egy tizenéves több fotót gyárt egy nap alatt, mint húsz évvel ezelőtt egy vele egykorú fiatal egy egész év alatt. Ezeknek a fotóknak egy jelentős része, még ha nem is sikerült jól, megjelenik digitális formában egy virtuális vagy valós adattárolón és foglalja a helyet. Nem tudjuk mennyi ideig, vagyis mikor szelektáljuk ki belőle a felesleges képeket. Azaz, kijelenthetjük, hogy ezzel együtt növeljük a digitális lábnyomunkat. Most persze nem azt boncolgatjuk, hogy biztonság szempontjából az állandó adatáramlás mit árul el rólunk, miközben persze tudjuk, hogy mindent, és elfogadtuk a kényelmes funkciókkal járó láthatatlan buktatókat is.

Azt látom és érzékelem, hogy folyamatosan számtalan adat keletkezik, melynek jelentős részét tároljuk, és nagy részével még nem tudunk mit kezdeni. Nem töröljük ki, mert egyszer még hátha kelleni fog. Persze számtalan algoritmus segít minket, hogy a rengeteg adat közül kinyerhessük a számunkra megfelelőeket. Nem véletlenül fejlődik annyira a BI (Business Intelligence) terület, hiszen van rá igény. A kérdés viszont az, hogy a fölöslegesen létrehozott adatoknak mégis hol lesz a helyük? Digitálisan tárolódnak valahol, akár földrajzilag, akár virtuálisan.

Érdekes, hogy ezzel a területtel egyelőre alig foglalkozunk. Ma minden felhasználó igénybe veszi a rendelkezésére álló kapacitást, amit az adott szolgáltatója vagy saját háttértárja biztosít. Többszörösen tárolunk, nem szelektálunk, ezáltal szemetelünk. Ráadásul sokat, mert azt hisszük, hogy nincs következménye. Vajon hol lesz ennek a vége? Lehetséges, hogy csak a DELETE gomb egy véletlen lenyomása tud majd gátat szabni a növekvő adatcsomagoknak?

Magam részéről úgy látom, hogy ez a fajta túltartalékolás egyszer gondot fog okozni. Megszületnek majd az applikációk, amik azt mérik, hogy melyik adatunkat hányszor és milyen minőségben tároljuk, és egy gombnyomással gondoskodik majd a tisztításról. Születni fog egy új piac, amely az adatgazdálkodással fog foglalkozni és segíteni fog mederbe terelni a most még folyamatosan duzzadó adatfolyamot. A z ökológiai lábnyom mellett ugyanolyan fontossá válik majd a digitális lábnyom is. Viccesen fogalmazva azt is mondhatnám, hogy nem is szaporítom tovább a szót fölöslegesen, de tényszerű, hogy jelen pillanatban sajnos még a kidobott PET palackok környezetszennyező hatása nagyobb problémát jelent az emberiségnek.

Rácz Tamás

értékesítési vezető 

Olvassa el a legfrissebb ICT Hírmondó további cikkeit is!